Ma már a legkisebb gyerekek is tudják, hogy a madarak nagy része a tél közeledtével kedvezőbb éghajlatú vidékekre – általában délre – költöznek a fagyos hónapokra. Meglepő módon ez az évente ismétlődő folyamat, vagyis a madárvonulás alig több mint száz évvel ezelőtt a madarak egyedi jelölése, azaz a madárgyűrűzés alkalmazásával vált ismertté. A nálunk költő fajok őszi eltűnésével többé kevésbé egyidejűleg megjelennek olyan madarak, amelyek a nyári időszakban ismeretlenek hazánkban, ezen bizonyára sokat spekuláltak elődeink, mert született néhány megmosolyogtató teória arról, mi is történik valójában.

Az évnek ebben a szakaszában – októberben, novemberben – nagy, gyakran igen nagy, sokezres csapatokban érkeznek meg a Kárpát-medencébe (is) a téli vadlúdcsapatok, amelyekről ma már tudjuk, hogy messze északon fészkelnek és mostanra már több mint 4000 km-t tettek meg. Bár a legtöbb madárfaj vonulása nem kelt feltűnést, a sok ezres vadlúdcsapatokat nehéz nem észrevenni, különösen azért, mert táplálkozásuk során megjelennek a mezőgazdasági területeken is. A több ezer kilométeres úton az Urál hegység vonulatai mentén érik el a libák a kazahsztáni pihenőhelyeket, onnét a Duna-delta érintésével jutnak el a hortobágyi pusztára, majd egészen a Fertőig.

A sarkvidéken költő vadlúd fajok közül a nagy lilik és a vetési lúd vonul, illetve telel nálunk, csapataikkal a ritka és veszélyeztetett kis lilik és vörösnyakú lúd egyedei is megjelennek minden télen. Emellett néhány olyan fajhoz tartozó példányok is, amelyek ugyan tömeges előfordulásúak, de vándorútjuk a tengerpartok mentén húzódik, csak elkóborol egyik-másikuk a kontinens belsőbb területeire. Ilyen pl. az apácalúd és az örvös lúd.

Vízimadarak lévén az észak-szibériai Tajmir-félsziget rövid nyári heteiben a fátlan tundrán költő nagy lilikek és vetési ludak nagyobb tavainkon, halastórendszereinken éjszakáznak, innen húznak ki reggelente táplálkozóterületeikre, ahol elsősorban a kukoricatarlókat keresik, és a betakarítás során elhullott szemeket szedegetik fel. Esetenként kárt is okozhatnak a vetésekben, azonban vadászható fajok így rendszeresen lövik őket pl. vadkár elhárító vadászatok során.

Az északi vadludakkal elkeverednek telente a nálunk is fészkelő nyári ludak. Egyetlen költő vadlúd fajunk állományának egy része helyben tölti a telet, kisebb részük délebbre húzódik, főleg Itáliába, de néha Észak-Afrikáig is eljutnak közülük néhányan. Ezt a tarka képet színesíti, hogy nyári ludak is érkeznek északabbról, a gyűrűzések tanúsága szerint akár Finnország déli területeiről.

A vadludak vonulásának kutatása során felirattal ellátott színes nyakgyűrűket alkalmaznak, amelyeket erős nagyítású teleszkópokkal több száz méteres távolságból azonosítani lehet, így sok leolvasási adat rajzolja ki a vonulási útvonalakat. Az utóbbi évek mikroelektronikai fejlesztései lehetővé tették olyan nyomkövető eszközök alkalmazását is, amelyek a GPS rendszer műholdjainak segítségével rögzítik a madarak mindenkori pozícióit és az információkat a GSM hálózaton keresztül akár szinte valós időben eljuttatják a kutatók számára. Ezek sok hasznos információt szolgáltatnak a madarak területhasználatáról is.

Sok tekintetben hasonlóan zajlik a darvak vonulása is. A daru a vadludakhoz hasonlóan nagy csapatokban éjszakázik a tavakon, tórendszereken és ugyancsak a mezőgazdasági területeken táplálkoznak előszeretettel, elsősorban a kukoricatarlókon gyülekeznek. Fészkelő területük sokkal közelebb esik a hazai vonulási állomásaikhoz: Észtországból és Finnországból származnak elsősorban. Ezeket az információkat sok helyen végzett gyűrűzésekkel és jeladók alkalmazásával követik nyomon számos ország együttműködésében. Az utóbbi tíz évben a szemünk előtt zajlik egy új vonulási útvonal kialakulása, amely a Dunántúlon és Olaszország északi részén át vezet a franciaországi telelőhelyekre. A daru hurokvonuló, ez azt jelenti, hogy tavasszal egészen más útvonalon érkeznek vissza a költőhelyeikre, ez magyarázza, hogy tavasszal sokkal kevesebb darut láthatunk Magyarországon.

Pellinger Attila írása