Kora tavasszal, a tőzike virágzásakor több ezren keresik fel a Csáfordjánosfa határában álló Tőzikés-erdőt. A káprázatos virágszőnyeg lenyűgöző, de a mai bejegyzésünket nem a tőzike virágzásának, hanem az erdő rövid történetének szenteljük. A Tőzikés-erdőre (Répce-erdő) napjainkban szívesen tekintünk “őserdőként”, de ez korántsem állja meg a helyét, hiszen alig kétszáz évvel ezelőtt még rendszeres fahasználat volt a területen.

A XVIII. század végére a térség természetes növénytakarója már nagyrészt eltűnt, mindössze a Répce menti, árvizekkel rendszeresen elöntött, mélyfekvésű területeket nem szántották. Az erdő kiterjedése és alakja a maihoz hasonló volt, a környező települések lakói által használt kaszálók és legelők vették körül. Az első erdőkezelési tervek a területre 1810-ben készültek, ekkor az erdő kiterjedését ~27,9 hektárban állapították meg, ami szinte teljesen megfelel a mai kiterjedésnek (28,2 ha). A korabeli leírások alapján a faállományt különböző korú és vastagságú kőris és szil egyedek alkották, kevés kocsányos tölggyel. Elegyfafajként juharokat, égert, fűzeket és mogyorót írtak le. A felmérést végzők meg is jegyezték, hogy a hatalmas, gyakran földig érő koronájú fák nagy területet foglalnak a lombkoronaszintben, így a magról kelő újulat nem alkalmas erdőgazdasági célú használatra.

Az 1840-es években készült erdőkezelési tervekben az erdőtömböt 60, megközelítőleg egyenlő nagyságú vágásterületre osztották fel, azonban az erdő kis terjedelme miatt az így kiszámított egy évi vágások aránytalanul kicsik lettek volna, ezért minden második évben az egésznek 1/30-ad részét termelték ki. Ekkor alakították ki az erdőt felosztó két nyiladékot is a letermelt faanyag kiszállításának biztosítására, amelyek azonban a II. katonai felmérés térképén még nem kerültek ábrázolásra. Az erdő fennmaradása érdekében a vágásterületeken évente négy alkalommal kocsányos tölgy makkot vetettek. A köztes években, amikor éppen nem volt fahasználat, a nyiladékok tisztítását kellett elvégezni.

Az 1800-as évek végén a környék legnagyobb birtokosa a Simon család volt, a szántók, legelők nagy része a birtokukhoz tartozott. A család legismertebb tagja, az 1922 és 1933 között Sopron vármegye főispánjaként is tevékenykedő dr. Simon Elemér (1875-1954), aki egy ideig a Nemzetközi Vöröskereszt főmegbízottja és a Magyar Vöröskereszt elnöke is volt. Nevéhez fűződik az erdő mai, szinte teljesen természetes állapotában való megmaradása. Dr. Simon Elemér 1945. júliusában kezdeményezte a földművelésügyi miniszterhez intézett beadványában a birtokában lévő mintegy 100 kataszteri hold szántó cseréjét a Répce árterületén lévő erdőre (37,3 kh), illetve az ezt körülvevő rétekre (40 kh), elősegítve a község lakosainak szántóföldhöz jutását. A miniszter elfogadó nyilatkozata alapján 1945-ben került Simon Elemér saját tulajdonába a Tőzikés-erdő, kezelését pedig a tulajdonossal megállapodva a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek (MÁLLERD) iváni igazgatósága végezte. A kezelési megállapodás nemcsak az erdei munkákra, hanem az odavezető utak és hidak karbantartására is kiterjedt.

A figyelmes kiránduló az idős, 250-300 éves kocsányos tölgyeken kis névtáblákat (Ödön-fa, Atala-fa, Elemér-fa, Tibor-fa, Csilla-fa) láthat, melyek Simon család egy-egy tagjának nevét viselik.

Az erdő 1947-ben állami tulajdonba került, de a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek Központi igazgatóságának jóváhagyása révén a természetvédelmi területté kijelölendő ingatlan kezelésével és gondozásával ideiglenesen ismét dr. Simon Elemér lett megbízva. A Csáfordi-tőzikést végül 1955-ben nyilvánították védetté 07/16/TT/55 természetvédelmi törzskönyvi szám alatt, majd 1999-ben beolvadt a Fertő-Hanság Nemzeti Parkba, melyhez ma is tartozik.

Az erdő természeti értékeiről, különösen gazdag denevér-, madár- és rovarvilágáról egy későbbi bejegyzésben számolunk be.

Ajánlott irodalom

Tóth I. (2002): Simon Elemér Sopron megyei főispán életújta és munkássága. Arrabona 40 (1-2).